Memento mori?

"Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng, - az voltam én.…”
(Gárdonyi Géza: Ha meghalok)

Valóban, mindannyiunknak van halottja. Mégis sokszor borzadunk, borzongunk a halottainktól, és magától a haláltól. Talán azt jelentheti, hogy nem zárult le még a gyász folyamata, talán egy olyan beidegződés, amely a haláltól való elzárkózással eltaszítja tűlünk magát a halált. Pedig a halál olyan, mint Bacsó filmjében a Duna: a halál az jön, a halál mindig jön.

Amikor 8 éve apám meghalt (35 voltam akkor és ő 65), úgy gondoltam rá, mint aki velem befejezte küldetését, életet adott, szeretett, felnevelt. Az együtt töltött idő alatt sokszor éreztem úgy, nem is figyelem meg igazán, amit mond vagy tesz, "eléldegélünk" egymás mellett, megtörténik az élet velünk és kb ennyi. Miután meghalt, kiderült, hogy egy frászt. Az élet apró történéseiben észreveszi az emlékezetem őt, vagy egy olyan helyzetet, amit együtt éltünk meg, vagy csak én láttam, hogy ő hogyan éli meg. Kikacsint sokszor a helyzetek mögül, mintha csak ott állna a kulisszák mögött és annyit mondana: emlékszel?

És ilyenkor muszáj emlékezni. Muszáj emlékezni aktív szeretetre, arra, hogy úgy segített, hogy mindig azt érezhettem, én oldom meg a feladatot, és arra, hogy végiggondolta, mielőtt kimondta, vagy megtette volna. A bármit. Amikor így rámkacsint valahonnan mostanában, azon kapom magam, hogy még egyszer végiggondolom, mielőtt én is kimondom, vagy megteszem... És időnként megkérdezem, hogy most alázatos legyek? Engedjek el valamit? Vagy fussak neki még egyszer? Biztos igazam van? Persze eközben odanézek a kulisszák felé, áll-e ott valaki, aki engem néz?

Azt remélem, hogy amikor majd engem is már csak egy kereszt jelöl valahol, kikacsinthatok talán én is...

Hát emlékezzünk! De ne a halálra, hanem a halottaink életére, hogy mik voltak és mi mik lettünk általuk!

Kosztolányi Dezső: Halottak 

Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók közt titokzatos megállók.
A mély, sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megdermedtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat.
Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,
fejére tompa éjszaka borul,
Kleopátra a csókokat feledte
és Shakespeare elfelejtett angolul.
Nem ismeri meg itt anya a lányát,
sem a tudós ezer bogos talányát.
Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhítat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.

http://archivtext.blogstar.hu/./pages/archivtext/contents/blog/31127/pics/14769980203632927_800x600.jpg
Családiáda,Emlék,Miegymás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?