"Falun mondják, ahol szeretik a fenyőt..."

Nagyapám, Dávid Antal Iván életét lehet röviden közölni:

"Dávid Antal Iván (Kézdivásárhely, 1913. július 30. – Budapest, 1988. július 26.) magyar író, újságíró. A katolikus örmény családból származó író középiskolát szülővárosában - Kézdivásárhelyen - és Budapesten végzett, az innsbrucki egyetemen hallgatott vegyészetet, nagybátyja a szegedi gyógyszerészképzés megszervezője, dr. Dávid Lajos példája nyomán, de tanulmányait nem fejezhette be, mert egyik hazautazásakor fényképész szenvedélyének hódolva, a vonatból lefotózta a gyimesfelsőloki vasúti hidat. E tettéért a román csendőrség lecsukta, mivel Ausztriában kiképzett magyar kémnek tekintették, és szabadulása után nem kapott útlevelet. Itthon maradva újságírásba kezdett és a sors e kényszerpályája nyomán vált később több székely személyiséget is megörökítő hiteles regényíróvá. Előbb a kézdivásárhelyi Székely Újság, majd 1935-ben a Brassói Lapok, 1936-tól a Keleti Újság riportere és munkatársa, 1941-től 1944-ig a marosvásárhelyi Szövetkezés c. hetilap felelős szerkesztője. Móricz Zsigmond közölte egy novelláját a Kelet Népében.

Elbeszéléseinek, novelláinak és 1969-től Magyarországon megjelent regényeinek tárgyát Erdély történetéből merítette.

1944-ben Kolozsvárt közzétette Farczády Jenő levelei Szabó Dezsőhöz címen Szabó Jenő 10 irodalmi levelét öccséhez.

1945-ben áttelepült Magyarországra és az Angyalföld című lapot szerkesztette, később a XIII. kerületi tanács adócsoport-vezetője volt. 1973-ban vonult nyugdíjba.

Novellákat, kisregényeket, történelmi regényeket írt a XVII-XIX. századi Erdélyről, számos hangjátékát sugározta a Magyar Rádió.

Megjelent regényei: Hazátlan voltam (Kolozsvár 1941); Hírek (Kolozsvár, 1942)Üstökös a kéményen (Kolozsvár, 1943); Muzsikáló kút (Bp., 1969); A kolozsvári futár (Bp., 1972); Háromszék nem alkuszik (Bp., 1973); Erdély nagy romlása (1-3. kötet Bp., 1974-1977); A tanú (Bp., 1981); Az első felvonás (Bp., 1982); A szolgadiák (Bp., 1983)."

Dávid Antal Iván 1937-ben

Eddig a rövid verzió. De szerencsére a hátramaradt kéziratokban, levelezésekben, fényképeken több és részletesebb emléket találunk róla. Előkerült egy befejezetlen életrajzi regény, mely az "Egyszer volt..." munkacímet kapta, még valamikor a 80-as évek elején. Ebből egy másik bejegyzésben már idéztem, amely részlet az ausztriai hadifogságáról szól. Kolozsváron jó korszakban dolgozott. Levelezett Móricz Zsigmonddal, dolgozott Nyírő Józsefnek, kollégája és barátja volt Dsida Jenőnek.

Aztán a II. világháború utáni időkben, amikor már Budapesten élt családjával, rengeteg visszautasítás érte, művei sokáig sehol nem jelenhettek meg. Sok helyen kilicselt, sokfelé küldözgette a kéziratokat, de 1969-ig semmi eredménnyel. Akkor aztán a Móra könyvkiadó, mint ifjúsági kiadó kezdte megjelentetni történelmi regényeit.

Gyermekkoromban, ha ott voltam, szinte egyfolytában kopogott az írógép, zörögtek a papírlapok. Nagyanyám tisztázta le a kéziratokat, javított íveket. Három példányban, indigóval, azután szépen elrendezgette őket, fűzős irattartóba tette, majd másnap elküldte a szerkesztőnek.

Dávid Antal 1988-ban halt meg, egy az agyát megtámadó betegségben, teljes szellemi leépültségben. 

Mindezen élmények miatt különösen érdekes olvasni az önéletrajzot, vagy korai írásait. Írásait egy feltörekvő, kezdő írónak.

Fenyők halála
„… a lezuhanó fa halálra zúzta a szerencsétlen embert, akit tegnap temettek el a havason.”

I.
Alig pitymallott még. Az égen szürke fátyolt borított a hajnal s a csillagok egymás után vették be lámpásaikat az idők ablakaiból. A Nemere nagy nekifuvalkodással dicsekedte szét a havat s a házak között visított, mikor ellenségre talált a falakban. A kutyák néha vonítottak egyet-egyet, de csak becsületes szokásból űzték a téli csendet, amelyben óvatosan lopakodik előre juhot tépni, hízót megölni a farkas.
A házszenteléstől még érzik a tömjén illata, vigasztalásul hagyta itt a plebános, az apró bajokra, apró vigasztalásul. Az asztal mellett lassan, nyugodtan eszik a férfi, s az étel megkergeti a vérét. Egy korty szilvapálinka megfűti az izmokat s az embergép készen áll a robotra. Aztán felveszi az ujjasát, odamegy a kis ágyhoz. Abban egy pufók, piros arcú kis emberke székelykedik nagy hadonászással a levegőbe.
Előrecsavarja kis öklét, megforgatja, és úgy viszi a szájába. A férfi lehajol, kiemeli a gyermeket és megcsókolja. Aztán az asszonyhoz fordul, aki halkan matat a tűzhely körül.
- No, az Isten áldjon! Szombaton hazajövök, eisze addig pénzt adnak.
- Édes uram, vigyázz magadra…
A férfi nekilendül az útnak, hogy még napkelte előtt a telepre érjen. Egész héten kinn hál az erdőben, kicsi kalibában. Túrót eszik és puliszkát, néha egy falás szalonnát is. Székely sors, székely munka. Más talán nem bírná ki ezt az életet, a csikorgó téli havason. De garast kell szombaton haza hozni, mert éhes a gyermek s az asszonyt is tartani kell.
Vállára veti a fejszét, nagy lépésekkel vágja a porozó, síró szelet. Gondolkodik, beszélgetések emlékei folynak az agyában, össze-vissza, rend és cél nélkül. S mégis, ebből a zűrzavarból kiemelkedik homályosan egy gondolat, valami sötét, rossz, egyre bizonyosabban.
Aztán a földnek testvérévé nőtt ember látásával észre vesz két csillogó pontot. Megáll, s úgy nézi az előtte lassan, hidegtől gémberedett tagokkal vánszorgó macskát.

II.
A havason vágják az erdőt. A fejszecsapások messzire zúgnak, tompán ütődik vissza a hang a havas hegyoldalakról. Ahogy lezuhog a hideg, fénylő acél, ütemesen dobbannak a halálos csapások. Zeng a fa, rezdülnek a fenyők tűlevelei, remeg az egész havas, mert gyilkolják a fákat. Az egyenes derekú, tiszta fenyők panasz nélkül, hősen állják a vérüket vevő mozdulatokat, ők nem jajgatnak az utolsó pillanatig. Csak a szomszédok, a testvér-fák, a havas millió lakója adja hegyoldalról hegyoldalra tovább a hangot. Megkiáltják társuk halálát. De nincs irgalom, kell a fa, az ember pénzt, életet, aranyat, palotát és túrós puliszkát akar, kinek mennyi a jussa ezen a világon. Tovább gyötrik, kínozzák a fákat, egyszerre ketten is nekiállnak a fenyő derekának s csapják, ölik az erdő becsület-fáit. A fa nem hiszi, hogy ez a halála, nem ez a szokás a havason. Itt mindenki megharcolja a maga halálát. Az állatok vadul kergetik, űzik egymást, marakodnak s a saját erejükkel védekeznek. A fa nem védekezik, mert nem vétett soha senkinek, csak jóság, termés, odaadás volt az élete.
- Nem halok meg - mondja a fenyő. - Nem halhatok meg, nem bántottam senkit. Nyáron árnyékot adtam, télen a lábamnál melegedtek az állatok.
De zúgnak a fejszék, vágják a fenyő édes illatos húsát.
- Nem halok meg - mondja a fenyő, - még fiatal vagyok, sokat kell teremjek…!
A havas jajgat.
Zúgnak a bércek, egyszerre ötven, hatvan helyről zeng a fejszék hangja.
A fadöntők minden mozdulatra hörögnek, mintha ezzel élesztenék fáradó izmaikat.
- Meghalsz - mondja ez a hörgés s a fa még mindég nem panaszkodik.
És tovább zúg az erdő, a havas tudja, hogy temetés készül.
Egyszerre aztán csendesebb lesz a fejszecsapás hangja, halkabb, halkabb, egy pillanatra csend lesz, remegő, feszült, figyelő csend. S akkor a fenyő nem bírja tovább. Az inai megszakadnak, lassan dőlni kezd, s kitör belőle egy síró, elnyújtott, panaszos sikoltás.
Győztek a fejszék, hiába vigasztalta magát a fenyő, hiába állta hősen a csapásokat, hiába bízott az életben. Hiába szaladtak össze a drága életnedvek a testében, hogy gyógyítsák a vérző, friss sebet, most kidől. Hosszan sikoltva.
Panaszos, zizegő sikoltás ez sóhajtás is van benne és nagy-nagy fájdalom, csalódás s a feltépett sebből könnyeket sír a fenyő. A sikoltása a magasba ível, emelkedik a síró hang: és elvágódik a havas óriása.
A bércek visszaadják még a sírást. A nagy fehér havas ravatalra borul és percekig morajlik benne a fájdalom. A lezuhant fenyő még mozdul egyet, fél oldalra billen és megdermed.
De túl, a másik oldalban újabb fadöntők kezdenek munkába, zuhognak a halálos csapások, egy másik fenyőnek most kezdődik a tragédiája. Így pusztul a havas. Hideg acélfejszék így törik meg az erdő becsületeseinek sudár életét.

III.
Napok múltak el azóta, hogy Gergely István megérkezett a kis iparvasút kocsiján a többi rongyosan visszatérő emberrel együtt. A nagyvállalat vágányai már beférkőztek a székely havas szentélyébe. Meredek hegyoldalakon, hatalmas fahidakon zakatolnak a kis vonat kerekei, viszik a ledöntött fenyők testét.
Köd volt.
Ködben, hidegben, havasi téli szelek zimankójában dolgoztak.
Aztán kisütött a nap egy pillanatra s akkor napfényben vágták az illatos, szelíd fenyőfákat.
Napok teltek el az egyhangú munkában. Délben egy órai pihenő s a sötét beálltával az esti nyugalom. Kergették egymást ezek a megállások, kis állomások a butító, egyforma izom-munkában. Este a kalibában tűz mellett, a rotyogó üst fölé hajolva beszélnek az izzadt emberek, bakancsos, csizmás, bocskoros lábaikat fáradtan nyújtják ki a melegben. Akinek még rongyos csizmája van, vagy bakancsa, az nem rég került az erdővágók sorsára. Még valami maradékot hozott magával az eltűnt gazdaévek téli pihenésű napjaiból. Aki bocskorba bugyolálta a lábát, az szándékosan elfelejtette a régi dolgokat, a rövidszárú székely csizmát, a három hold földet, ahol gazdálkodni lehetett. Lassan közeledett az állati sor felé, vissza, közel az ősemberhez, a fejlődés nagyobb dicsőségére.
Ilyenkor megindul a beszélgetés.
Hogy a múlt szombaton Nyikós Imrének kevesebb bért fizettek. Mert az úrfi szerint, aki fekete keretes pápaszemével ott ténfereg a fadöntők között, kevesebben dolgozott, mint a többiek. Az úrfi szavát nem lehet megfellebbezni, mert ő a nagyságos igazgató úr jóvoltából van itt.
Gergely István is közöttük van, számlálja magában a napokat.
- Na, még holnap vágunk, osztán szombaton menyek haza.
- Milyen furcsán mondta az asszony, hogy vigyázzak magamra. Mitől tart vajon? Mi a baja? Igaz vóna, hogy nem szeret? Csak addig kellettem, amíg volt birtok, kaszáló s tehenek? S amit beszélnek…?
Firtos Géza odaszólott:
- Tán otthon jár a fejed, Pista? Jobb es vóna, ha te nem ideki vónál, hanem odale. Még idegen komondor kezd járni az életbe… Balog Gazsi furt segít nálatok, ha te itt vagy…

IV.
Ködös, homályos januári nap volt. A hegyek pipájának füstje mindent betöltött, s a nagy ködben valami fojtott szomorúság ült. Szürkén, alattomosan mozdult néha s homályossá tette a szemeket, hogy ne lássák az élet, a havas, a hazamenés, a közeledő családi tűzhely örömét.
Még elcsattant itt-ott egy utolsó fejszecsapás, hogy az égbolttartó oszlopok közül ismét kidűljön egy. Amikor már bevált a fejszék átka, a fenyő utolsót kiáltott:
- Jaj, én itt születtem székelyek, ne vigyetek el a havasról idegenbe!
De nem hallotta senki a kiáltását, a munkások csosszanó léptei elnyomták a visszhangzó havasi jajszót. A kidöntött életek között, mint a halál fejszés lovagjai vonultak a kis irodaépület felé. Szomorú bérgyilkosok, akik mentek a vérdíjért.
Tisztességtudóan léptek be a házikóba, hogy felvegyék a heti pénzüket. A szemüveges, szépre göndörödött hajú fiatalember egyenként számlálta le nekik a pénzdarabokat. Mikor Gergely István lép elé, az úrfi én vagyok az úr hangon így szól:
- Maga kevesebbet kap!
- S osztán métt?
- Mert ezen a héten nem dolgozott tisztességesen. Nekünk rendes munkaerők kellenek! Érti?
Gergely István nem értette. Nem is hallotta. De nagy szomorúság könyökölt ki a két szeméből. Lassan szólott:
- Jó, jó, immán mindegy ha le es vonta, hát annyi…

V.
A kisvasút gőzöse azt mondta:
- Mozdony vagyok! Mozdony vagyok! - De sehogy sem sikerült tekintélyre vergődnie. Egy róka nagyot röhögött, amikor eltöfögött mellette a kis kormos szerszám, szorgos kerekeivel kattogtatva a lefektetett vassíneket.
Az egyik kocsiban beburkolózott emberek szorongtak. Még vagy három kilométer út van a gyárig, onnan már csak egy kőhajítás a falu, gyalog alig húsz perc. Csendesen pipáznak, kapadohányt szívnak, békés szavakkal melengetik egymás lelkét s ez a jóság már a közeledő otthon előreküldött melegsége volt.
Egyszerre szaggatottan fütyül a gép, az emberek a fékhez ugranak, gyorsan csavarják az orsóját. Aztán egy nagy zökkenés. Valamibe beleszaladtak. Leugrálnak. A mozdony előtt évszázados fa fekszik keresztben a sínen.
Az emberek nekicihelődnek, fejszéket, capinokat vágnak a nagy fába. De síkos a föld, nem boldogulnak a faóriással. Gergely István a közepénél tartja, ahol egy kicsit görbe a fa.
- Hé-é-é rukk!
Egyszerre lendülnek a karok, mozdul a tuskó. Gergely Istvánnak megcsúszik a lába, hasra vágódik a sötétségben. Nem tud mozdulni, egyik kezére rábillent a fa hajlott dereka. Segítségért hiába kiáltana, nem engedhetik el a fát, mert akkor ismét lecsúszna a mélyebben fekvő vasút felé.
Pedig a keze nagyon fáj. Érzi, hogy szétlapította a fa az ujjait. Ájulás környékezi a fájdalomtól.
Maga előtt látja az otthonát, az asszonyt, a kicsi gyermeket. Haza kellene menni, már csak azért is, hogy megtudja, mi az igazság, hogy végére járjon a sok mendemondának. Ha csakugyan rossz az asszony, akkor nem érdemes… de a fiúcska, annak igazi apa kell…
A rémület verejtéket taszít a homlokára, a fájdalomtól vörösre változik a világ, valami lassan megnyomja a vállát, talán a halál keze.
- Jaj, a fiacskám…!
- Hé-é-é rukk!
Odafent még egyet rándítanak a fán, senki sem veszi észre, hogy leesett. Egy pillanatra megszabadul a keze, de nem tud mozdulni. A válla, a melle is fáj, érzik, hogy nagyon nehéz megszabadulni ettől a világtól, akár akar az ember, akár nem. Még úgy fekszik ott egy pillanatig, aztán a fa megcsúszik, s halálos szorítással temeti maga alá.

VI.
Az udvaron kutya szűköl, kegyetlen hideg van. A sötétség már elborította a házakat, kerítéseket, már nem látszik semmi a faluból, csak pirosan világító ablakszemek.
Bent a házban sötétség van. Motozás hallszik, cihelődés. Asszonyhang szól, simogató lágyan, aggódva, félve:
- Osztán hétfőig ne gyere. Este haza jő az uram.
Kinyílik az ajtó s a meleg szobából előbb nagy páratömeg gomolyog ki, utána Balog Gazsi lépik. A szemei vörösek, fáradtan megy a kapu felé. Útközben belérúg a kutyába.

Falun mondják, ahol szeretik a fenyőt, a karácsonyfa illatos ágát, a bölcső deszkáját, a koporsó falát, a bútort és házfalat adó, kenyérré változó illatos fát, hogy az erdőnek lelke van. A fák tudják, mit csinálnak. Jutalmaznak, táplálnak. Megakadályoznak bajokat.
És meg is váltják a velük bajlódó székelyt.

http://archivtext.blogstar.hu/./pages/archivtext/contents/blog/31687/pics/14790686273668862_800x600.jpg
Családiáda,Emlék,Irodalom
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?