"Epévé változzék a víz..."

Nagyapám, Dávid Antal 1936-tól dolgozott a kolozsvári Keleti Újságnál, mint riporter, munkatárs. Itt együtt dolgozhatott Dsida Jenővel, s barátok is lettek. Bár korábban találkoztak már, Marosvásárhelyen. A katolikus diákok kongresszusát rendezte meg P. Olasz Péter jezsuita, aki a kongresszuson egyik este újságíróversenyt rendezett.

Erről így ír nagyapám visszaemlékezésében:

"Ma este még újságíróverseny lesz. Vajon mit kell megírni?
Voltunk vagy húszan. Bejött a páter, Dsida Jenővel, aki Szatmáron sok verset írt, ő lesz a bíráló. Írjunk riportot arról, hogy a híres Zoro és Huru egy külső felvételen szerencsétlenül járt. Én írtam vagy másfél oldalt, első díjat kaptam. A páter azt mondta, szeretné, ha a holnapi ebéden amikor a tószt-verseny lesz, én is beszédet mondanék. Köszöntsem fel Jaross Béla apátplébánost, és dicsérjem a kosztot, ami elég ​
gyenge. Egyebet is dicsérhetek, szurkáljam meg az öregurat, de azért ne haragítsam magamra. Megígértem, hogy majd beszélek."

Évek múlva találkoznak újra, nagyapám, mint újságíró kezd dolgozni a "Keletinél". Az "állásinterjú":

"Autóbusszal ismét a Mátyás király térig, onnan a Minerva Nyomdai R.T. épületébe, ahol a szerkesztőség volt. Öreg, nagybajuszú, ősz ember volt az udvaron.
- Jó napot kívánok. A Keleti Újságot keresem.
- Adjon az Isten. Ott van, hátul az udvarban.
Kedves ember az öreg Kovács bácsi, olyan, mintha Nagyapámat látnám. A szerkesztőségben kevesen voltak, most indul a rotációs a Magyar Újsággal, amely délben jelenik meg. A Keleti reggeli lap, ahhoz délután járnak be. Mindenkinek bemutatkoztam, a nevemet már ismerték a lapokból. Amikor alkalmam volt, egy-egy szellemes mondással bele-beleszóltam a beszélgetésbe. Örömmel fogadták a székely humort, hálásan derültek. Aztán bementem dr. Somodi András igazgatóhoz. Őszes halántékú, angol bajszú, elegáns ember. Felállva üdvözölt.
- Nagyon örvendek, szerkesztő úr. Foglaljon helyet!
- Köszönöm, igazgató úr.
- Hát akkor térjünk át a lényegre! – dörzsölte a kezét és nagyon értelmes arcot vágott. – Mennyi volt a szerkesztő úr fizetése a Brassói Lapoknál?
- Havi négyezer, előre fizetve.
- Hm, igen. A Brassói jó üzlet, a Székelyföldön csaknem kizárólag azt olvassák. Sajnos, a Keleti Újság a magyar egyházaké, ezért minden erőnkkel a népszerűsítésén dolgozunk. Az újságíró kenyere sovány, sajnos. Mi önnek fizetnénk havi 1500 fixet és egylejes sordíjat, minden után, amit ön ír. A novelláért is. Megfelel?
Mit mondjak? Nem elég ez a pénz. A sordíjat a vidéki tudósítóknak szokták fizetni.
- Megfelel.
- Nos, akkor megegyeztünk! – csapott belé a tenyerembe. Kiténferegtem a szobájából, nagyon nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. (...)”

"(...) Délután ötre mentem be a szerkesztőségbe. A Keletisek már jórészt benn voltak. Szász Endre, a magas, borotvált képű, szemüveges főszerkesztő rám bízta az egyházakat és a törvényszéki riportázst, Dsida Jenő volt a segédszerkesztő és az irodalmi rovat vezetője.”

Aztán egy este Dsidáéknál, nadrágszíj evés és körvonalazódni kezd a "Psalmus":

"Négy óra után útra kelek, hogy bemenjek a szerkesztőségbe. Dsida egyedül ül a kis szobában, az üvegajtó mögött. Trabucos szivart szív és verset ír. Ahogy megpillant, int, hogy menjek be.

- Tessék, Jenő?
- Vasárnap délután mit csinálsz?
- Semmi különös programom nincs.
- Megkérlek, hogy a Thália Műkedvelő Színpad előadásán helyettesíts, mert én Szamosújváron leszek.
- Írjak az előadásról?
- Nem. Mondj valami bevezetőt. A Kőmíes Kelement adják elő és apám az elnökük.
- Értem. Hol lesz az előadás?
- Négy órakor a piarista gimnáziumban. Ugye, megteszed?
- Légy nyugodt, meg.
Most aztán nincs fölösleges időm egy perc sem. Holnapután vasárnap, meg kell írnom a bevezetőt. Ma este Miskáéknál fogok vacsorázni, s utána megírom. Vacsora után le is mentem a lakásomba. Azt mondtam, holnapra meg kell írnom egy előadás szövegét. Leültem az ágyam szélér, Erika gépemet a térdemre tettem, s befűztem egy flekket. A népballadák ősi szépségéről írtam és drámaiságáról. Utána arról, hogy mit jelent kisebbségi sorsunkban egy ilyen mű előadása. Buzdítottam a műkedvelőket, volt ebben gyakorlatom az Erdélyi Gondűző óta. Egy félórát dolgoztam, aztán lefeküdtem. Szombaton este Dsidáékhoz mentünk Bíró Jánoskával, akit mindenki slapajnak tartott, pedig önálló írásai is megjelentek a Keletiben. Csontos arcú, alacsony növésű, fekete bogárszemű legény volt Jánoska, akit az unitárius kollégiumból szerzett be a szerkesztőség. Mondják, hogy kollegista korában a diáktársai haját nyírta egy-két lejért, s minden lehetőséget kiaknázott, ha valamit kereshetett. A haját úgy növesztette, mint Móricz Zsigmond. Búsképű fiú volt, aki szeretett elmélázni és Édes Annát szerette, aki az egyik bárban volt direktrisz. A családneve nem Édes volt ugyan, de ha Kosztolányinak jó volt Édes Anna, akkor Bíró Jánosnak is jó. Jánost Milánnak is szólították és mindenféle ugratásoknak ki volt téve szegény. Szerette a bort, de nem volt rá pénze, hát takarékosan ivott a mások számlájára. Vele indultam el Dsidáékhoz, akik valahol a Deák Ferenc út végén laktak, egy kis földszinti lakásban. Borral kínáltak, ittunk. Jenő ugratta Jánoskát:
- Vettem egy gyönyörű nadrágszíjat. Olyan gusztusos, mint a jó füstölt szalonna. Megkóstolod, Milán? Adok tizenöt lejt.
- Nyersen nem eszem nadrágszíjat, csak sütve.
- A konyhában van gáz, azon megsütheted. Gyere! – és kivitte a parányi konyhába, serpenyőt tett elébe és zsírt tett a serpenyőbe, aztán meggyújtotta a lángot. Milán sütötte egy ideig a nadrágszíj levágott végét, aztán bejött.
- Kész van! Hol a pénz?
Dsida kitett az asztalra tizenöt lejt. Meli, a felesége tányért és kést-villát tett melléje.
- Jó étvágyat, Jánoska!
Bíró beleszúrta volna a villát, de a sült szíjdarab kiugrott. Felvette, haragos volt. Újra próbált, aztán megelégelte a dolgot és felvette a kezével, hogy beleharapjon. Rángatta, morgott hozzá, mint a kutya, de nem tudott leharapni belőle. Akkor lecsapta.
- A dermata-szíjat nem lehet megenni. A kórság álljon belé!
Dsida eltette a tízest, öt lej még ott maradt.
- Ez a sütésért. De nem etted meg.
Bíró vette a kabátját és sértődötten elment. Mi visszaültünk az asztalhoz Dsida a kabátja baloldali zsebéből kéziratokat vett elő.
- Hozzákezdtem a Psalmus Hungaricushoz – mondotta.
- Már megírtad? – kérdezte Meli.
- Nem. Hosszú vers lesz, csak az alapeszmével vagyok tisztában s a szerkezettel. Mág sok munka van hátra.
- Ez az, amit Bánffy Miklós gróf rendelt nálad? – kérdeztem.
- Ez. Nagy vers lesz, ha sikerül.
- Alig várom. Szólj majd!
Egy óra múlva én is elindultam a városba. Csípős hideg volt, az utcán senki sem járt. Nekem még a vers hallott sorai muzsikáltak a fülemben.

 „Vagy félezernyi dalt megírtam
S e szót: magyar, még le nem írtam”
 
Az önvád után a magunk megátkozásának szavai:
 
„Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
Ha téged elfelejtelek, ó Jeruzsálem!”
 
Micsoda erők működnek Dsidában, hogy így tud beszélni a magyarságról!"

Aztán egy nap Dsida arra kérte nagyapámat, hogy maga helyett ő vigye el színházba a feleségét, hogy "letisztázhassa" a Psalmust.

"Egyik délelőtt Dsida az íróasztalánál ült. Jót reggelizhetett, mert Portorico szivart szívott. Nem volt szabad dohányoznia, mert születése óta súlyos szívbillentyű- zavara volt. Arca halvány lilába játszó pírja elárulta. De dohányzott. Sokat és az italt is használta, bár ritkán.

- Anti! – nézett fel a kéziratból.
- Tessék, Jenő!
- Te! Én holnap nem jövök be, kiveszek egy napot, hogy nyugodtan dolgozhassam. Elkísérnéd a feleségemet a Magyar Színházba?
- Szívesen. Megnézem a jegyeket nem adta-e már ki valakinek Vékás.
- Nem adta ki, bár én előjegyeztettem magam. Ott fogtok találkozni, a színházban. Jó?
- Nagyon jó. Ott leszek.
- És utána hazakíséred, ugye?
- Természetesen.
- Befejeztem a Psalmust.
- Megmutatod?

Kiállítottam a magam nevére a jegyutalványokat, s este elindultam a színházba. Meli az előcsarnokban várt, ahol a pénztárak voltak, beváltottam az utalványokat, s bementünk. Csak most néztem meg a színlapot, valami ostoba operettet játszottak Solymosán Magdával, Sándor Stefivel. A rendes közönség volt, tisztviselők, tanárok, családok és újságírók. Közöttük láttam Kovács Lászlót, aki az Erdélyi Helikont szer-kesztette. A színpadon csörgedezett a soványka mese. Sándor Stefi, a táncos szubrett elemében volt, egy Napóleonnak nevezett halacskát vezetett maga után madzagon, mint a kutyát. Sokat ugrándozott, mindenképpen nevettetni akarta a nagyérdemű közönséget. Melinda sokat nevetett rajta. Amikor kijöttünk, akkor is Stefit utánozta, bolond jókedve volt. A Széchenyi téren egy bodegában kávét ittunk, én vettem egy nagyobbacska orosz halat, madzagot kötöttem a nyakára és Melinek adtam. Ő kacagott s ugrándozott, mint a szubrett primadonna. Sokat nevettünk a Deák Ferenc út végéig. Dsidát ingujjasan találtuk. Előtte nagy, Remington írógép, valamit éppen befejezett.
- Milyen volt az előadás?
Meli szerepelt.
- Csodálatos volt. Napóleon… Napóleon…
Pörgött, szétdobálta a kabátját, kalapját, retiküljét.
Dsida szótlanul nézte, karba fonta a kezét.
- Vacsorázhatnánk, szívecském. Nem ettem egy falatot sem, hogy amire hazajöttök, elkészüljek. Letisztáztam a Psalmust.
- Édes Jenőkém, isteni vagy! Halljuk!
- Előbb adj vacsorát, s bort!
Meli szót fogadott. Felvágottat, kenyeret, tányérokat, két üveg bort varázsolt elő a konyhából, megterített. Jenő leült, és kínált, mint egy házigazda.
- Gyertek, együnk!
Bort töltöttem, Jenő hozzáfogott az evéshez. Jó étvággyal falatozott és ivott rá. Meli csacsogott s Napóleont emlegette.
Nehány perc múlva feloldódtunk, a bortól megeredt a nyelvünk. Dsidának a kezére tettem az enyémet.
- Olvasd fel, Jenő!
Vette a frissen gépelt kéziratot s hozzákezdett. A hangja mély volt és őszinte, néha megcsuklott. Így mondta el a vissza-visszatérő refrént. 

 
„Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha Téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
Népem, te szent, te kárhozott, te drága”
 
Amikor bevégezte, könny csordult ki a szememből. A fájdalom szétfeszítette a fejünket, s szétrobbanva nem tudta magában tartani a könnyeket. Felemeltem a poharamat.
- Ez aztán hatalmas vers. Gratulálok, Jenőke!
Megfogta az eredeti példányt, amelyen ceruzával és tollal több javítás látszott és rám nézett.
- Tetszik?
- Nagyon. És kérlek, ezt add nekem emlékül!
A 7 oldalas kéziratot dedikálta és ideadta.
- Vigyázz rá, robbanóanyag!"

...

"Meghalt Dsida Jenő. Nehány napja rosszul volt, bevitték a Zsidó Kórházba. Magas láza volt, fájt a szíve, iszonyúan szenvedett. Meli járt be hozzá, éjjel-nappal mellette volt. Az orvosok bíztatták. Tűrjön, nemsokára meg fog könnyebbülni. Hallgatták a szívét, csóválták a fejüket. Halálos ágyán is versekben gondolkodott, a feleségének diktálta utolsó költeményeit.
Hazavitték a szülei lakására.
1938. június 7-én este 9 órakor megállt a szíve. A városban gyorsan terjedt a halál híre. A temetésén ott volt egész Kolozsvár. Kiskocsmai barátai, a kirúgott falusi jegyző, két utcaseprő, újságírók, színészek, írók. A Hóstátiak is sokan eljöttek, akik a Magyar Újságban olvasták a halálhírét. A Házsongárd temetője megtelt kolozsváriakkal, cigánybandák és mindenféle rangú-rendű emberek gyászolták a költőt. Másnap a szerkesztőségben kisírt szemű nők, karikás szemű férfiak, mogorva nyomdászok fogadtak."

Dsida Jenő 1930 körül

http://archivtext.blogstar.hu/./pages/archivtext/contents/blog/31841/pics/14795166393973103_800x600.jpg
Családiáda,Dsida Jenő,Irodalom
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?