"Mert Erdélyt akarják, Kicsifiam."

Gyermekként sokszor eltűnődtem azon, hogy nagyszüleimnek a legtöbb története valamilyen menekülésről, vagy "a menekülés"-ről szól. Furcsa volt ezeket hallgatni, de azért a haláluk után ránk maradt adatokat, levelezéseket, dokumentumokat nézve és olvasva érthető, hogy örökre beléjük égett egy olyan kor minden pillanata, ami kedvesen, bíztatóan indult, mint egy normális élet, de végül a XX. század első fele lett belőle, ami inkább hasonlított a sátán vad partyjához, mint bármi értelmeshez a világon, menekültként végigkergetve rengeteg családot fél Európán. Nagyanyám sokszor átadta magát az emlékeinek és érzelmeinek, nagyapám inkább nem is beszélt róluk. Író ember volt, inkább leírta.

1916-ban kisgyermekként élte át a románok betörését Háromszékbe, Kézdivásárhelyre, ahol akkor éltek. Később aztán leírta az élményeket, ami megmaradhatott a gyermek emlékeiben, a szívében.

Nagyapám, Dávid Antal 1916-ban a menekülés alatt, szüleivel

“Hajnalban nagy lármára ébredtünk. Félreverték a templomokban a harangokat, ordítozás.
 
- Meneküljön mindenki! Betörtek a románok. Már Almás határában vannak!
Mi is gyorsan felkeltünk. Édesanyámat még nem láttam ilyen elváltozott, sápadt arccal. Ruhákat szedett elő a szekrényből, ételt csomagolt. Édesapám a diplomáját s egyéb iratokat rakott egy táskába, Dezső nagybátyám befogta a két lovat a lajtorjás szekérbe, aztán elfutott Nagyapámékhoz, hátha ők is jönnek. De csak Dédnagyanyám volt hajlandó elmenekülni.
- Anti fiamékat majd megőrzi a Jóisten – mondogatta, miközben a szekérbe a sok bőrönd és egyéb csomag közé fölerőltette Szent József, Szent Antal, Szűzmária, Jézus szíve és Szent Ferenc szobrait. Dezső azt mondta neki:
- Ezeket ejsze, hagyjuk itthon, nem félnek!
- Ne hagyjuk, fiam. Segítenek majd az idegen emberek között!
Felcihelődtünk s elindultunk. Mintha kirándulásra mentünk volna, csak Édesanyám szeme volt könnyes.
- Édesapám, miért törtek be a románok?
- Mert Erdélyt akarják, Kicsifiam.
Délig egyet szekereztünk, én már nagyon meguntam. Nyafogni kezdtem.
- Elég volt a kirándulásból, menjünk haza!
- Nem mehetünk, mert menekülünk.
- Hová?
- Kolozsvárra.
- Az jó messze van, ugye?
- Egy hét alatt odaérünk, ha az Isten segít.
- Ez a Szent Ferenc nagyon kemény.
A szobor odanyomódott a lábszáramhoz, és bántotta a sípcsontomat. Dezső megállította a szekeret.
- Eddig elhoztunk, tovább menjetek a magatok lábán!
És a szent szobrokat egymás után az útszéli, festett kövekhez vágta. Csakúgy parisztozott szerteszét a sok gipsz. Dédanyám jajveszékelt.

- Jaj, fiam, mit csinálsz? Mind kárré mennek! Ilyen kárhózi vagy?
- Hagyja el, nagymámi, legalább többen lesznek! – és tovább irtotta a szépen kifestett népséget.
Este puliszkát főztek a nagyok egy üstben, tejet is vettek egy másik menekülő szekérről, amit a tehenek húztak. Megvacsoráltunk. Fektemben egy lánc függött az arcom fölött, lelógott a szekér saroglyájáról. Úgy aludtam el. Álmomban is a láncot láttam. Valami idegen katonák összekötöztek vele, az egész családot, aztán ordítozni kezdtek, csak nem értettem.
Egy hét múlva csakugyan megérkeztünk Kolozsvár határába. Mind gyakoribbak lettek a gyárkémények, több a templom és az emeletes ház. Mindezt egy hegyoldaltól láttam, onnan ereszkedtünk bé lassan a városba. Ott az utcákon sok-sok katonát láttam, nagy teherkocsikat, lovakat, mindenféle népet. Nagyon sokan voltak, zsivajogtak.”

Kolozsváron egy hónapos szobát tudtak bérelni maguknak, itt laktak egy jó ideig. Ebből az időszakból egy villanásnyi jelenet, a gyermek emlékeiből.

Dávid Antal 1917-ben, Kolozsváron, a

"Reggel már korán besütött a nap a szobánkba. Felkeltünk, reggeliztünk. Édesapám elment vásárolni, Édesanyám sepert, összvetette az ágyakat, és nekiállt főzni. Megjött Édesapám is egy új szatyorral, amelyben minden volt, ami az ebédhez való. Hús, zöldség, még gyümölcs is. Egy szép, friss kenyér mosolygott rám messziről. Én fogom kapni a ropogós dúcát, ahogy otthon is szoktam. Az ebédet hamar megettük, és elmentünk sétálni. Édesanyám nagy karimájú kalapot viselt, nagyon szép volt.

- Most elmegyünk a somlyói Máriához. Megkérjük, legyen velünk.
- Somlyóra megyünk?
- Nem, csak a barátok templomába. Ide menekítették a csodatévő szobrot.

(A háborús körülmények miatt a kegyszobrot 1916 szeptembere és 1920 tavasza, illetve 1944 szeptembere és 1945 áprilisa között a kolozsvári ferences templomban őrizték. A szerk.)

Egy kicsi téren állt a templom, az Óvárban. Amikor bementünk, már sokan voltak, csupa Székelyföldről menekült ember. A Mária kedvesen fogadott, szelíden nézett reánk. Megszólalt az orgona is, olyan szép hangja volt, hogy a szemembe könnyek gyűltek. Ahogy lehunytam a szempillámat, az égő gyertyák fénye száz sugárba bomlott ki. Mint a somlyói Nagyasszony fényből szőtt ruhája.
...
Egyszer azt mondta Édesapám: hazamegyünk. Nagy tanácskozások következtek. Mindenünket hazavisszük, talán még nehány évig élhetünk otthon is. Bár, ha elveszítjük a háborút, akkor újra menekülhetünk. Mindent becsomagoltak, aztán felszálltunk a vonatra. A kerekek megint azt mondták, hogy a-zon-ban, a-zon-ban, és gurultunk. Nagyon sokáig, egész éjszaka. Reggel átszálltunk egy másik vonatra. Kiértünk a hegyek közül s Édesapám azt mondta:
- Ez már Háromszék.
Aztán megérkeztünk a kézdivásárhelyi állomásra. A kicsi mozdony fáradtan lihegett, megszűnt az örökös „a-zon-ban”. Leszálltunk, s egy kocsiba ültünk, azon nagyapámék házához vitettük magunkat.
...
Másnap elmentünk a városka Szala nevű részébe, a házunkhoz. A homlokom a kapu kilincséig ért. A régi, vastag sárgaréz kilincs volt, de én már a házat szerettem volna látni.

A kézdivásárhelyi ház, a román betörés előtt

Apám kinyitotta a kaput, s akkor megláttam, de nem ismertem rá. A nagy, üvegfalú veranda ablakai betörve, a meglévő ablaktáblák mocskosak, az ajtók leszakítva. Az udvar közepén a vasból öntött szivattyú kút kettétörve, a kereke külön. S a rózsákat is mind kitépték, legázolták. Az udvar tele volt keréknyomokkal. A japán birs tarka bokrait kitépték. Bent a házban is minden felfordítva. A bútorok darabokra törve, a villanydrótok lógnak a falon, a veranda szép, színes rajzú kőpadlója összetörve, a parkettába nagy vasaló-nyomokat égettek. Rafael Madonna-képe a falon volt, de összetörve. Később Édesapám javítgatta, festette, a keret sarkait gipsszel kiöntötte, végül olyan szép lett, mint régen. A szobák sarkaiban lótrágya, a falakba becövekelve vaskarikák, ahová a lovakat kötötték. Úgy látszik, a végén istállónak használták a lakásunkat. Én szepegni kezdtem, aztán hangosan bőgni.

Édesanyám is sírt, aztán kiment a konyhába, hogy tüzet gyújtson. Hideg ételt hoztunk, itt fogunk ebédelni. Apám egy-egy bútordarabot tolt tovább, hogy előkészítse a házat takarításra. Nekem szigorúan megparancsolták, hogy ne nyúljak semmihez. Amikor a teavíz felforrt, Anyuka abroszt keresett. De a szekrények üresek voltak, sehol egy darab holmi bennük. Apám kinyitotta az aktatáskáját, és elévette a diplomáját, azzal terítette le a gyalulatlan fából készült asztalt, amely a konyhában állt. Szép, nagy kutyabőr volt, fa-tokban óriási pecsét lógott rajta.
- Hogy emlékezzünk erre a vacsorára – mondotta s én ezt sem értettem, de a kávéval leloccsantottam a diploma sarkát.

Anyuka nem tudta abbahagyni a sírást, én is segítettem neki, ahogy tudtam.”

http://archivtext.blogstar.hu/./pages/archivtext/contents/blog/32266/pics/14808579451116755_800x600.jpg
Családiáda,Erdély,Kézdivásárhely,megszállás,román
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?