"Te büdös magyar! Hazátlan bitang!"

Nagyapám, Dávid Antal, 1919-ben hat esztendős volt. A múlt heti bejegyzésben írt menekülés után, amikor végre újra otthonukban élhettek Kézdivásárhelyen, és ő iskolába járt, kiderült, hogy magyarnak lenni továbbra sem egyszerű.

Dávid Antal, édesanyjával Zakariás Annával, egy későbbi, 1922-es képen

"Az iskolában egyre újabb dolgokat tanultam, különösen a szünetekben, ha a nagyobb fiúk is beálltak közénk likbavetőst játszani. A játék néha belenyúlt a következő órába is. Akkor hallottam, hogy a város három katonai repülőterén az otthagyott gépeket rendre szétszedik, egy motorért két légcsavart adnak, s aki szerencsésebb, akár pilótasapkát is találhat valamelyik hangárban. Volt, aki egész ruhára való vásznat kerített egy gép szárnyából s úgy járt benne, mint a búvárok, akiket a moziban lehetett látni. Nem kell az már senkinek. A csehek is itt hagytak nehány gépet, a német repülőtér árva, a magyarokét sem őrzi senki. Már a tavaly elkezdődött a gépek szétszedése, a motorokat akkor hordták el a mesterlegények, iskolásnak akkor még kuss volt. Így van ez, vége az országnak, vége a repülésnek is – mondotta egy hatodikos fiú s én áhítattal hallgattam, hogy milyen okos. Elkottyantottam magam, hogy az ország megvan, abban a városunk is, az iskola, meg a házunk. Leszamaraztak s magyarázták, hogy ezentúl már nem leszünk magyarok, hanem a román királyt szolgáljuk.
Nem értettem, hogy a király románná változott.

Ekkor megszólalt Abrudán Niku, s azt mondta, jobb lesz, ha befogom a számat, mert ahány magyar, az mind piszkos bolsevista, Budapesten is csak a román katonák csináltak rendet. Ezért hát románok vagyunk s ha nem tetszik, akkor én is kommunista vagyok. Én nekimentem s egy jó pofont adtam neki, de ő is ütött, s egy pillanat alatt a földön hemperegtünk mind a ketten.
- Te büdös magyar! Hazátlan bitang!
Én is megmondtam, hogy ő a büdös és így osztoztunk. Haraptam, csíptem, amit lehetett, mindent megtettem a nemzeti gyalázat megbosszulására, de nem sokra mentem vele, mert ő volt az erősebb. A többiek körülvettek. A nagyok bíztattak s röhögtek rajtunk, a kisebbek lökdösődni kezdtek, a végén igazi iskolaverekedés kezdődött volna, de akkor megjelent Varga József tanító bácsi a felséges bajuszával és szétválasztott.

- Na, taknyosok! Azt akarjátok, hogy jól elnadrágoljalak? Micsoda dolog ez? Abrudán eddig is itt volt közöttünk, s derék fiú. Ne kakaskodjatok! – kiáltott s még azt is mondotta, hogy szépen poroljuk le egymást. Mi nemigen akartuk kivakarni a másikat az udvar porából, de ő ott állott, a nádpálcával ütögette a horgasinát s úgy nézett, mintha az a félelmes bajsza nem is dísz volna az arcán, hanem fegyver. Magunkat kezdtük porolni, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy egymást tisztítsuk meg.
- Ne üsd, hanem porold! Te meg állj nyugodtan!

Aztán Niku állott s én poroltam le, amennyire tudtam. Niku még azt mondotta, hogy hazátlan disznó vagyok, s én azt válaszoltam, hogy akkor őt megölöm. De közbeszólt a nádpálca s mind a ketten kaptunk nehány közepes fenekest. Nagyon sírtam, mert otthon nem szoktam verést kapni, Édesapám csak egyszer vert meg, akkor is egy kaporszárral, amikor még kicsi voltam, s úgy tessék-lássék, de annak is megvolt a hatása. Niku olyan mérgesen nézett a tanító bácsira, hogy akkor értettem meg, mi az a sötét pillantás.

A felséges bajusz rövid intelmet mondott, hogy becsüljük meg egymást, s ha már közös a hazánk, inkább mind a ketten azt szeressük s ne egymást gyűlöljük, mert abból semmi jó nem lesz. Nem tudom, Nikunak megnyugodott-e a lelke, az enyém egyre háborgott. Az utolsó órán oda sem figyeltem, de szentül elhatároztam, ha egyszer ilyen nagy bajuszom lesz, én ugyanígy fogom megoldani a kérdést, ha két gyermek verekedik. Különben is Niku kezdte s miféle butaság azt mondani reám, hogy hazátlan? Egy román szót is mondott, mintha valami Bandit hívott volna. Amikor nagyobb lettem, sokszor hallottam ezt a szót, s tudom, jó lelkiismeretű román nem ejti ki, mert önmagát gyalázza vele.

Nikuval azóta nem szóltunk egymáshoz. A következő évben én a reformátusok iskolájába mentem, ő pedig megmaradt az államiban. Ezzel a Nikus történet be is fejeződött, de nem az enyém, mert jött a karácsony, s hozzánk a magyar angyal olyan karácsonyfát rittyentett, hogy minden gyertya mellett kicsi, piros-fehér-zöld zászló volt papírból ragasztva. A zászlók rúdja éppen olyan volt, mint az én számolóvesszőim, amiket Édesapám csinált nekem a fagyal ágaiból. De azért biztos, hogy az angyal hozta az égből, s ez azt jelenti, hogy tavasszal megint énekelhetem a Himnuszt."

A megbélyegzettség és a nemzeti gyökerek tönkretételének megpróbáltatásai olyannyira rányomták bélyegüket az író életére és munkásságára, hogy élete végéig nem tudott szabadulni attól a nyomasztó érzéstől, hogy folyton hazátlannak titulálták. Talán a fenti történet miatt is, az 1941-ben megjelent írásának címe "Hazátlan voltam" lett.

http://archivtext.blogstar.hu/./pages/archivtext/contents/blog/32619/pics/14820500266378875_800x600.jpg
Családiáda,Erdély,Kézdivásárhely,román
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?