Három kép

Fabók Dávid

Három kép. Legtöbbször ennyi elég is.
Az első, amikor tudni akarják. Az első, amikor várják, amikor remélik. Amikor tervezik, amikor minden becézés, amikor minden zene, minden dal, minden szín arról szól, milyen lesz. Milyen lehet. "Pofikám"-nak becézte.
A második, amikor látják, hogy ilyen. Tudják, hogy majdnem olyan, mint az első képen, de még küzdeni kell. Még menni kell, még a minden nap mellett, mögött, után, ott van az is. Ott van olyannak, mint amilyennek az első kép szerint lennie KELL. És ott van, valóban. A minden nap estéjében, az este beszélgetésében, ölelésében és álmában. A rád pillantásokban és a rám nézésekben. Ott van, még akkor is, ha néha keresni kell. Ha el is nyomja a zaj, a küzdés, a minden nap. És már nem csak ketten vannak. Négyen. És ez egészen sokszorosan több, mint a kettő. Nemcsak kétszer. Sokszorosan és rengetegszeresen. Mert nem csak ők ketten, hanem még két másik is. Belőlük, de úgy, hogy ők is megmaradtak, és többek is lettek. Látják egymásban egymást és magukat. Látják bennük őket, egymást és magukat. Persze, hogy értük tesznek és értük megtesznek mindent. Minden nap. Ezért néznek szigorúan és fegyelmezetten és mókásan és elégedetten a kamerába. Mert tudják már, hogy az együtt több, mint az én és a te.
A harmadik, amikor újra távolról nézik. Már nem a távolba, előre, hanem távolról. De előre. Így tudták az első képet megvalósítani. Így tudták a legjobban csinálni. Ennyi fért bele együtt. De együtt mondják ki, hogy ennyi fért bele, és ennyi bizony belefért. Hoztak, amit hoztak, és hozzáadtak mindent amijük volt, amire szert tettek, mindezt rendben, együtt. És most egymás mellett állnak, még mindig egymás mellett állnak és büszkén állnak. Ez volt. Erre készültünk, ezt tudtuk. Nekünk ez volt a minden. És mégis, újra előre néznek, mert Rá is mindig néztek, aki minden fényképen ugyanaz, aki MINDIG ugyanaz. Akkor is mögöttük állt, amikor az első kép készült, és akkor is Ő vitte őket a tenyerén, amikor a másodikon szigorúan és mókásan néznek és most is, amikor a férfi a nő vállára teszi a kezét. Ezek mi vagyunk!
Egymást apának és anyának hívták. Apám faternek és mutternek hívta őket. Én nagypapának és nagymamának. Róluk még nem meséltem.


Nagyapámnak kilenc testvére volt. Édesapja "Államvasúti raktárnok" volt, édesanyja nyilván háztartásbeli. Villanyszerelő segéd volt, utána "valódi" villanyszerelő lett. Kőbányán, a sörgyárban dolgozott. Azt hiszem egy férfi számára ez az álom állás. Minden hónapban a fizetéséhez jópár darab "sörpénzt" kapott. Kis aluminium játékpénzek voltak ezek, amelyekért a gyár egyik dolgozói bejáratánál literes csatos üvegben sört adtak. És bár kőbányán ez fura lehet, a víz nem volt iható a szoba konyhás, szükség lakásban, így 12 éves koruk után apámék is rendszeresen ittak sört. Amikor nagyapám kamasz lett és udvarolni kezdett járni, mindig szorongott. Ha le kell vennie a kalapját, rájönnek, hogy nem is az övé, hiszen nem az ő neve van beleírva. A kalapba ugyanis valamelyik bátyja nevének kezdőbetűi voltak beleírva, mert csak egy kalapra tellt a családban. Szégyellte. Hogy szegények, hogy ennyire szegények. Elhatározta, ha gyermekei lesznek, azonos betűvel kezdődő neveket ad a gyermekeinek. Így apám György lett, a bátyja pedig Gyula. Hogy sose legyen majd kellemetlen nekik, ha udvarolni mennek, hogy csak egy kalapra tellik. De kalap ide vagy oda, megismerkedett nagyanyámmal, udvarolt neki és rengeteget kirándultak, mert otthon rengeteg testvér volt és a kiránduláson nem kellett kalap sem. Kicsit dadogott. Egyik testvére még gyerekkorában dobta fejbe egy kővel, azt mondta ezért dadog. Bennem akkor ebből az maradt meg, hogy vigyázzak hol dobom meg a testvéremet, mert maradandó baja lehet. Persze azért megdobtam. Iszonyú büszke volt, hogy 3 fiú unokája is lett. És borzasztóan komolyan vett minket, már a legelején. Bámulatos kézügyessége és szerelni tudása volt, mindent megcsinált nekünk ha kellett. Ha buszt vagy repülőt akartunk vezetni, akkor a sámlira egy keretet épített fából, amin több kapcsoló és kormány, meg mifene volt felszerelve. A kapcsolók lapos elemhez voltak kötve és valamilyen lámpát, villogót, hangszórót, egyebet kapcsoltak. Hiszen villanyszerelő volt. Épített rollert rossz raklap deszkából és két régi babakocsi kerékből, ugyanígy kipofozott egy szemétre dobott háromkerekű biciklit nekem. Volt kiszuperált fotel a szaletliben, ahol a Komár típusú moped is állt. Már nyugdíjas volt, amikor a Sörgyár utcai templomot építeni kezdte a plébánossal. Légkalapácsozott, betont kevert, igazi kaláka munka volt. Közben reggelente átmotorozott hozzánk és elhozta a sütit, a zöldséget, a nagyszemű szőlőt, amit nagyanyám küldött. 56-ban, ahogy átfutott az utcán egy vödör vízzel a családjához, néhány golyó átütötte a vödröt és a víz java része elfolyt, valahol a nyolcadik kerületben. És sokfelé holtak feküdtek. Ezt mesélte. És a vödör cipelést a családnak el is hiszem. Hogy lukas lett-e a vödör, még az is lehet. Ha rácsodálkozott valamire, vagy elsőre nem értette, akkor mindig azt mondta: "az nem létezik". Az nem létezik, hogy úgy működjön, stb. Jó ember volt.

Nagyanyám családjáról már írtam (itt link). Ő könyvkötő volt a Franklin társulatnál, mint az apja, illetve később az ő műhelyében dolgozott. Tudott enyvet főzni, és régi rossz könyveket megjavítani. A mesekönyv, amiből rengeteget olvasott a 3 kismalac volt, amit valami saláta lap maradványokból ő rakott össze és javított meg. Az egyik keze kacska volt. Mégis nekünk bábút varrt, párnát, egyebeket. Még így, félig béna kézzel is mindig alkotott valamit. És eszméletlenül főzött. Gyönyörű húslevest, sülteket, rántott húst, süteményeket, sőt apámnak "Gyurikámnak" körömpörköltöt és pacalt is. Az élet, a szegénység megviselte. Szelleme beteg volt, ártott néha magának. De a lelke nem volt beteg. Volt rózsafűzér a keze ügyében, a plébános, akinek a templomot építette nagyapám, sokat járt hozzá. Eta néni így, Eta néni úgy.
A tv készülékük olyan bemelegedős fajta volt, ha ott aludtunk, az esti meséhez már 7 órakor be kellett kapcsolni, hogy bemelegedjen negyed 8-ra. A mesét, a hiradót és maximum a Derricket lehetett megnézni, aztán aludni kellett. De este is legtöbbször rádiót hallgattak. A szobát nem fűtötték. Csak a konyhát. A szobában így a dunyha mindig nagyon hideg volt. De frissen volt mosva és vasalva, jó illatú volt és ez megnyugtatott. A nagy, szobai cseresznyefa szekrény tetején almák sorakoztak ősszel és télen. Én akkor azt hittem, ettől almárium az almárium. Ha kimentünk az ajtón, mindig utánunk szólt nagyapánk: "csukd be, mert bejön a légy" Ki nem állhatta a legyeket. És nostanában én is szoktam ezt mondani. Meg azt, hogy "az anyád púposát, vagy az anyád istállóját". Így beszélt rondán.
Nagymamát jobb híjján sokat gyógyszerezték. Mindenféle szerekkel szedálták, hogy ne legyenek mániákus szakaszai. Így csak depressziósak voltak a vége felé. Nagyapám mindig mellette volt. Mindenben segítette. Azt gondoltuk, ha nagyanyánk meghal, akkor milyen feladata lesz az Öregnek, mihez kezd majd. Hát egyik nap aztán nagyapánk halt meg először. Nagyanyánk már igazán talán fel sem fogta ezt. Vagy mégis? Még két hónapot élt, aztán fogta magát és meghalt ő is.


Mindhárom képen együtt vannak. Hiszem, hogy ez a szerelem és azóta is együtt lógatják odafenn a lábukat. Nagyanyám mindkét keze ép, élénk a szeme és sokat mosolyog, biztosan varr valamit. Nagyapámnak pedig végre saját kalapja van!

Címkék: Családiáda
https://archivtext.blogstar.hu/./pages/archivtext/contents/blog/59517/pics/lead_800x600.jpg
Családiáda
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?